"III. Árpád honfoglalása"

(részlet)

1990. augusztus 4.

László Ágnes

Kurír

Göncz Árpád személye – önmagában – nem garanciája jólétünknek és bőségünknek. Nem is lehet az. De garancia európaiságunkra. S ez a legtöbb, amit a köztársasági elnöktől elvárhatunk.

Zsuzsa asszony készülődhet

Feszült volt, zavart és izgatott. A gyerekei, unokái ültek körülötte a páholyban. Nem akart nyilatkozni, szólani, nem akart az események elébe vágni. Kint a folyosón ekkor szavaztak a képviselők. A férjére. Hiába győzködtem, az eredmény nem lehet kétséges, Göncz Árpádné csak azt mondogatta: „Várjuk meg a szavazás végét. Mi annyi mindent megéltünk már.”

Már-már magára hagynám az asszonyt, aki 43 éve jóban-rosszban hűséges társa annak a férfinak, aki percekkel később az ország legfőbb közjogi méltósága, a nemzet első polgára lett. Nála jobban senki sem tudja, milyen utat járt meg idáig, mit érzett, amikor koholt vádak alapján börtönbe csukták és mit érezhetett ezekben a pillanatokban.

Zsuzsa asszony, mintha csak olvasott volna a gondolataimban, megszólalt: „Fantasztikus folyamat az, aminek most az egyik fontos állomásához érkeztünk. Hiszem, a sors akarta, hogy ami 1956-ban elkezdődött, majd utána hosszú ideig veszni látszott, most úgy folytatódhat, ahogyan e nép kívánja. Ebben Árpád és vele együtt mi, csak eszközök lehetünk. De, nincs kétségem afelől, ha megkapja a bizalmat, kiválóan fogja végezni a dolgát. Csak az ég adjon ehhez neki testi és lelki erőt. Mert addig nincs semmi baj, amíg produkálnia, dolgoznia kell, de a felesleges, értelmetlen küzdelmeket nehezen viseli. Rendkívül alkalmas a történések, a dolgok átlátására, az emberi szempontok egyeztetésére, a különböző álláspontok, nézetek közötti egyensúly megteremtésére. A családban is. Nem vagyunk kevesen. A legszűkebb kör is tizennyolc főből áll. De, ha mérlegre kell tennem őket, akkor az egyik serpenyőben ott van Árpád és a másikban a többiek, akiknek most csak a töredéke van velem. Legkorábban csak szeptemberben lesz teljes a létszám, és a családi ünnepléssel – ha lesz miért – várunk addig.”

Beszélgetés az elnökkel

„Itt vagyok izzadtan, fáradtan, meg vagyok hatva, tele vagyok szorongással, büszke vagyok, bőghetnékem van. Mit mondhatnék még?” – kérdezte Göncz Árpád, köztársasági elnök, amikor a térről visszatérve, 1990. augusztus 3-án, 11 óra 45 perckor belépett a Parlament Gobelin-termébe, ahol az újságírók vártak rá.

Megható volt, hogy nem törődött a protokollal, az eddigi szokásokkal, olyannak mutatta magát, amilyen valójában: nyílt, érzékeny és nagyon közvetlen. S lám, amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten, a máskor „véres szájúnak” kikiáltott újságírók is átvették azt a hangot, amit az elnök úr megütött. Abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy elsőként kérdezhettem meg: Lesz-e elég hatalma ahhoz, hogy a Magyarországon élő védteleneket, akik most elsősorban szociálisan védtelenek, szolgálja, azaz az ő érdekükben fellépjen?

A válasza nem okozott csalódást. Azt mondta: „Pontosan akkora lesz a hatalmam, mint amilyet a nép ad nekem. A céljaim érdekében az egyes pártokat felhasználni nem tudom, nem is az a dolgom, hogy a törvényalkotási vitában egyiket, vagy másikat győzködjem. Sokkal inkább az, hogy a politikai folyamatok hangnemét, stílusát megpróbáljam befolyásolni és azoknak a hangját, akik máskülönben nem tudják hallatni, az én bőrömön keresztül, mint egy bőrdudával felerősítve eljuttassam oda, ahol illik meghallgatni. Tekintve, hogy nem vagyok a végrehajtó hatalom tagja, a szavazásra nincs befolyásom.  De ma, amikor lementem az emberek közé, megéreztem a hatalmat, a szeretet hatalmát.”

További kérdésekre válaszolva arról beszélt: bíztatónak látja a jövőt, mert bármerre jár, azt tapasztalja, az emberek tudják, mit akarnak csinálni, ha módjuk lenne rá. Két feltételnek kell azonban egybeesnie ahhoz, hogy a jövőnk megnyugtató legyen. Részben annak, hogy az emberek a maguk kezébe vegyék sorsuk formálását és ilyen szempontból sokat vár a helyhatósági választásoktól, másrészt pedig a gazdasági életben kell olyan szerkezetet kialakítani, amiben a helyi egyéni kezdeményezések támogatásra találnak. Megemlítette: két csodát látott életében Magyarországon, egyet 1944-ben, amikor a vidék lakosai kilőtt német tankokkal kezdtek szántani és kirabolt magtárakat, a tökéletesen lerobbant állatállományt „örökölve” pillanatok alatt megelőztük Németországot. Ez volt az első magyar csoda, amit jól kiválasztott nemzeti bizottságok szerveztek meg. A másodikat 1956-ban látta, amikor minden munkástanácsban tudták, mit kell ahhoz csinálni, hogy a munkát beszüntessék, vagy felvegyék. Ez azt bizonyítja, ha a nép maga irányíthatja a sorsát, akkor úgy tesz csodát, hogy közben észre sem veszi azt, mert csupán a napi teendőit teljesíti.

A nagyon is célzatos érdeklődésre, hogy a sajtótájékoztató előtt miért vezetett az első útja az SZDSZ-frakcióhoz, miközben pozíciójánál fogva pártsemleges, nagyon határozottan azt felelte: „Nem hiszem, hogy röpke látogatásommal megsértettem a pártsemlegességemet. Nem vagyok köteles letagadni azt a gondolati azonosságot, ami többek között ide juttatott, az elnöki székbe. Ez az alapállásom nem zárja ki azt, hogy egyetértsek bármelyik párt – akár a Fidesz, a Kisgazdapárt vagy az MSZP – álláspontjával. Mert én a kirekesztés tilalmát a volt kommunistákra is értelmezem. Fiatal koromban soha nem kérdeztem meg senkitől, hogy ki katolikus, ki református. Ma, ugyanúgy nem kérdezem meg, hogy volt-e kommunista vagy sem? Sajnos, engem naponta kérnek meg arra, hogy „tapossam ki” X-nek, Y-nak a beleit. No, nem, ezt intézze el mindenki saját maga, azaz, akivel egy közösség sincsen megelégedve, azt távolítsa el, de ha meg akarják védeni, akkor tartsák meg.”

Akadt, aki arra volt kíváncsi: Göncz Árpád hány millió magyar elnökének érzi magát. A válasz: „Közjogilag a határokon belül élő magyarok köztársasági elnöke vagyok; III. Árpád. Mert, ugye a második Szakasits Árpád volt. Tudom, az országban rossz a hangulat és én is gyakran vagyok szomorú és aggódó. De, azért nem értek egyet azzal, hogy itt az elmúlt hónapokban nem történt változás. Ha semmi másra nem gondolok, csak az önkormányzati törvényjavaslat rekordidejű kidolgozására és remélhetően elfogadására, már az ellenkezőjét kell állítanom. S miért baj az, ha közben a pártok vitatkoznak egymással? A vitapartner még nem ellenség, csak ne is higgyék annak. Én élvezem a sajtó vitakészségét és szórakoztat, hogy ugyanabban a lapban valaminek az állítását és annak ellenkezőjét is olvashatom. Tudom, a közelmúltban éles viták dúltak a sajtóval kapcsolatban.  Ha elfogadnak egy jó tanácsot tőlem, akkor ügyeljenek arra, hogy ne írjanak le helyrehozhatatlan butaságot. S ezt az ajánlást tekintsék a minden téren történő beavatkozás tipikus jelének. Szeretnék ugyanis a sajtónak immáron sokadszor „szerelmet vallani” s arra kérni őket, ne emlegessenek engem mindig úgy, mint gyenge elnököt.  Nevezzenek alkotmányos elnöknek, mert higgyék el: nem vagyok egészen gyenge.”

Tovább az oldalra
Göncz 100