Egy évezreddel szemközt

Szent István szobra előtt állván egy évezred néz szembe velünk, a magyar

történelem évezrednyi vérzivatara. A múlt, amit minden dicsőségével, minden vereségével együtt vállalnunk kell, mert mást nem tehetünk.

          Korfordulót élünk, s ez a korforduló szinte biztosan nemzeti függetlenségünket erősíti, nemzeti függetlenségünket egy szélesebb - európai környezetben. Magyarország - reméljük - a függetlenség és együttműködés összhangja, a magasabbrendű, többrétű nemzeti önmegvalósítás felé halad. Ez azonban - több tényező következtében - nem biztos, hogy a haladás, a jogok terjesztésének irányában hat. A piacgazdaság, kivált kezdetben, amíg a munka és a tőke egyensúlya, a munkavállalók és a vállalkozók érdekvédelmi szervezeteinek erőegyensúlya létre nem jön, amíg munkavállaló és tőkés föl nem ismeri közös érdekét, ami nélkül hatékony piacgazdaság aligha létezhet, mondjuk meg magyarán: inkább kirekesztő jellegű. Gazdaságilag a szegényt, a védtelent óhatatlanul hátrányos helyzetbe hozza. Nagyon kell vigyáznunk: Magyarországot ma komolyan fenyegeti, hogy ismét - ha nem is a hárommillió koldus, de a hárommillió szegényember - országává lesz! Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, mindenekelőtt emberközpontú, hatékony, s eddig még nyomokban sem létező új szociálpolitikára szorulunk - ez a nép, a magyar nép létérdeke, mert a nyomor fertőz - nemcsak abban az értelemben, hogy beleeszi magát a nemzet testébe, s pusztít, testileg, szellemileg, hanem erkölcsileg is: s az erkölcsi fertőzés mindenekelőtt a gazdagodó, módos rétegeket támadja meg! Ilyen helyzetben jogi esélyegyenlőségről beszélni nem elég - a védtelenek többletsegítségre szorulnak, formális jogokkal mit sem érnek.

         De fenyeget a kirekesztő hajlam más irányban is: másfél emberöltőt éltünk végig egy magát kommunistának nevező parancsuralmi rendben - ez idő alatt az ország lakosságának többségét érte súlyos jogi, anyagi, egészségi, erkölcsi és egzisztenciális károsodás, s a rengeteg, vétlen embert ért sérelem tömérdek késerűséget halmozott fel. Az elveszített szülőket, a kettétört életeket, a létbiztonság, a verítékkel szerzett vagyonka elvesztését, a füstbe ment éveket, a művelődés elrablott lehetőségét nem lehet kárpótlásul kifizetett pénzzel ellentételezni. Ennyi sérelmet lehetetlen úgy orvosolni, hogy a tengernyi korábbi sérelem kárpótlása ne szülje újabb - és megintcsak vétleneken elkövetett - sérelmek tömegét. Mint ahogy az is nagyon kérdéses, hogy az unokák vajon tartoznak-e történelmi jégverés kártételéért jóvátétellel a nagyszüleiknek? Mert aligha tehetjük Magyarországot az össznépi kárpótlósdi és felelősségrevonósdi csataterévé - mindannyiunk közös kárára. Mégha a legsúlyosabb - és mérhető - sérelmeknek meg kell is találnunk az ország teherviselő-képességével arányos orvoslását. És hol vonjuk meg a felelősök körének határát? Kommunista lehetett valaki meggyőződésből, lehetett haszonlesésből, sőt, csupán azzal, hogy a kommunista pártba belépett, kárára lehetett a társadalom egészének, de korántsem biztos, hogy büntetendő embertelenséget követett el, mint ahogy az sem biztos, hogy épp a párttagsága nyújtotta lehetőségek következtében nem tett-e többet valami jó ügy, a közösség érdekében, mint aki csak hallgatott. Ne fessünk magunknak ma újabb ellenségképet, mert ezzel ugyanúgy szétziláljuk az amúgyis minden eresztékében recsegő-ropogó társadalmat, mint annak idején szétzilálta a "horthysta csecsemők" ellen viselt irgalmatlan irtóhadjárat. Aminek máig is isszuk a levét. Ma mindenekelőtt társadalmi békességre szorulunk, a köz javáért folytatott kemény és nyílt elvi vitákra, a régi sebek tőlünk telhető begyógyítására, de semmiképpen sem arra, hogy újabb sebeket üssünk. Esetleg épp egy-egy erkölcsileg bukott értékrend hamis értékeire hivatkozva. Ne hagyjuk, hogy épp csak hogy fakadó demokráciánkat bimbójában fagyassza le a múlt jeges szele. Ne vegyük át az épp hogy magunk mögött tudott tekintélyuralmi rendszerek módszereit! A közösség és az egyén emberi jogainak - a gondolat és szólás, az alkotó és építő cselekvés - szabadságának teljességét igyekezzünk megvalósítani. És megbízhatóan körülbástyázni. És nem is csupán azzal, hogy törvényesen deklaráljuk, hanem azzal, hogy nemcsak magunkra, hanem másokra nézve is természetesnek tartjuk - hiszen minden jognak két oldala van: egy, ami feljogosít, egy, ami kötelez. Ahhoz, hogy e tudat a vérünkké váljék, nem elég a törvény: ehhez türelem kell és cselekvő jóakarat.

Elhangzott: Szent István szobránál, Székesfehérvárt, 1990. augusztus 19-én

Tovább az oldalra
Göncz 100