Jog az életre, szabadságra és boldogulásra

Végtelenül hálás vagyok Önöknek - nem is csak azért, hogy meghívtak erre az egyetemre, ezek közé a történelmet lehelő falak közé -, hanem mindenekelőtt azért, mert akaratlanul is végigondoltattak velem egy ellentétes szópárt - az "alatt-való" és a polgár jelentéstani különbségét. Mint tudják, Közép-Európából jöttem, Budapestről, ami az Önök távolságfogalmával mérve Bécs tőszomszédságában fekszik: ha Párizst tekintem Európa fővárosának, márpedig szellemi és történelmi értelemben joggal tekintem annak, valahonnét Európa perifériájáról. Ami hogy s hogy nem - a történelmi közelmúltban ugyancsak beleszólt Európa - s talán a világ - sorsának alakulásába. Mint ahogyan a tizennyolcadik század végén az a "periférikus" tizenhárom gyarmat Amerika keleti partján.

         Mondom: hálás vagyok. Mert ismertem ugyan annyira az Egyesült Államok történelmét, hogy pontosan a helyére illesszem az Alkotmányt, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés munkáját és munkájának eredményét, megértsem e mű történelmi jelentőségét, s bámulattal adózzam annak a józanul pragmatikus gondolkodásmódnak, amely segített James Madisonnak a parlamenti munka jól ismert buktatóin át is célba juttatnia a Bill of Rightsben foglalt első tíz alkotmány-kiegészítést, ezt a szilárd és minden politikai földrengést, társadalmi változást, műszaki fejlődést kétszáz év óta s remélhetőleg az idők végezetéig rugalmasan és alakváltozás nélkül elviselő törvényalkotói remekművet. De ha nincs az Önök meghívása, akkor eszembe se jut azt az 1789-1791 közötti időszakot, amit Önök éltek meg ideát, összehasonlítanom ugyanennek a - teljesen ellentétes - néhány évnek a magam hazája történetében betöltött szerepével.

         Márpedig ez az összehasonlítás - ha jól meggondolom - szinte sorsdöntően fontos tanulsággal szolgált a magam életében: kétféle, alapvetően eltérő társadalmi magatartásforma, a törvényalkotás és a törvénytisztelet gyökeres különbségére, szívem szerint azt mondanám, alapformájára derített számomra fényt. Olyasmire, amit ösztönösen bizonyára tudtam, amivel hihetőleg számoltam is, de magamnak soha meg nem fogalmaztam.

         A két térség - az akkoriban Habsburg-uralom alatt álló Közép-Európa és a függetlenségét alig tízegynéhány éve kinyilvánított tizenhárom észak-amerikai gyarmat - történetére egyaránt hatott a francia felvilágosodás, s mindennél mélyebben maga a francia forradalom. De másként hatott Közép-Európában s másként Észak-Amerikában. Miközben Franciaországban a győztes harmadik rend, a polgárság, kivívta a földesúri jogok és kiváltságok eltörlését, a törvény előtti egyenlőséget, kivette a törvényhozás jogát a király kezéből, a végrehajtó hatalmat meg a nemzetgyűlésnek felelős miniszterekre bízta, az uralomra került nagypolgárság ellen már szervezkedni kezdett a forradalom plebejus szárnya. A forradalom hatása mindenekelőtt a Franciaországgal közvetlenül határos területeken vált érezhetővé: parasztmozgalmak jelezték, hogy a jogtalanok követni kívánják a francia példát, s az értelmiség legjobbjai is mind nagyobb számban sorakoztak fel a forradalmi vívmányok mellé. A Habsburg uralom alatt álló Belgiumban, ahol II. József császár felvilágosult abszolutizmusa előkészítette rá a talajt, 1789 késő őszén fegyveres felkelés robbant ki, amely - bár mindenekelőtt függetlenségi jellegű volt, de - már az alkotmányos monarchia elvét állította szembe az abszolút uralommal. Európa-szerte erőre kaptak az ellenzéki mozgalmak: még a cári Oroszországban is bírálni kezdik a cári önkényuralmat. E mozgalmakat csak elkeseredettebbé tette, hogy azok a reformok, amelyek az egyes felvilágosult uralkodók - például a Habsburg- uralkodó, II. József császár - kezdeményeztek, hogy a feudalizmus merevségét enyhítsék, s így tartsák életben az idejét múlt rendszert, 1790-re sorra mind megbuktak. S épp a francia forradalom közvetlen visszahatásaként ellentámadásba lendült a régi rend, az ancien régieme. A már kapitalista Angliát, a republikánus Hollandiát, s természetesen magát a forradalmi Franciaországot leszámítva, 1790-re Európában mindenütt megszilárdul a régi rend és a nemesség uralma, jelezvén, hogy az ancien régieme nem modernizálható, a feudalizmus nem reformálható, e kettőt csak megdönteni lehet, mégpedig alulról.

         Európa uralkodói és arisztokratái kezdettől fogva érthető ellenszenvvel figyelték a francia forradalmat, s ez a kezdeti ellenszenv ekkorra már veszélyérzetté és nyíltan ellenséges indulattá mélyült. A Habsburg monarchia körül 1790-re kiváltképpen kiéleződtek a diplomáciai ellentétek: a belgák felkelését a két tengeri hatalom, Hollandia és Anglia támogatta, a dél-lengyelországi és magyar nemesek elégedetlenségét II. Frigyes Vilmos porosz király, aki a II. Józseffel harcban álló török portával sem átallott szövetségre lépni, hogy bekerítse a Habsburg Birodalmat. Többek közt ennek hatásaként és a császár belga és magyar nemesi ellenzékének nyomására II. József 1790-ben, egy hónappal a halála előtt, három kivételével visszavonta valamennyi felvilágosult rendeletét, s ez felvilágosult abszolutizmusának nyílt bukását jelezte. Halálát a birodalom arisztokratái és középnemesei ujjongva fogadták, s azon nyomban támadásra indultak az uralkodó nemzedék reformjai ellen.

         A helyzet - kívülről nézve - némiképpen ironikus: II. József rendszere felvilágosult abszolutizmus volt, amely nemcsak heterogén birodalma igazgatásának terén szült üdvös eredményeket, de igyekezett védelmére kelni a legjobban elnyomott rétegeknek, mindenekelőtt a jobbágysorban élő parasztoknak (ő volt az, aki eltörülte az örökös-jobbágyságot, enyhítette a jobbágyok robotkötelezettségét, megszüntette teljes jogi kiszolgáltatottságukat, erősítette a birodalom polgárságát, lehetővé tette a polgári származású személyek hivatalviselését). Ám mindezt a birodalmat alkotó országok nemességének - pontosabban: nemesi előjogainak - sérelmére. Amelyek jogi terminus technicusa Magyarországon: "nemesi szabadságok". Értve rajtuk mindenekelőtt a földtulajdon és az adómentesség jogát. S minthogy az ország ősi jogrendje szerint a honalapító Szent István király koronájából, mint a királyi hatalom jelképes forrásából eredeztetett középkori kifejezéssel "Szent Koronának" nevezett nemzet tagjai kizárólag a nemesek (arisztokraták és köznemesek) voltak, azaz az akkori ország lakosságának 4,6 százaléka, e "szabadságokra", az ország lakosságának 95,4 százaléka jogszerűen nem tarthatott igényt. Ez természetesen végletes fogalmazás: a tizennyolcadik század második felében Magyarországon is, akárcsak Nyugat- s Közép- és Kelet-Európa többi országában, létrejöttek azok a felvilágosodás eszméiből táplálkozó nemesi reform-mozgalmak, amelyek a parasztság sorsának könnyítését, végső soron a jobbágyság felszámolását, az ország polgárosodását is szorgalmazták. De hiába a nemesi reformerek rokonszenve, a józsefi rendszert végső soron nem a jogfosztottak forradalma, hanem a nemesi ellenállás döntötte meg, amely egyszerre irányult az abszolutizmus és az antifeudális reformok ellen s a rendi különállás, a kiváltságok töretlen visszaállítására Magyarországon s másutt is, a Habsburg Birodalomban mindenütt. S ez mindenhol együttjárt az érintett ország önkormányzatának helyreállítását célzó követeléssel: az ancien régime felszíne alatt a rendi mozgalmakban is ott rejtőzik már a csírázó nemzeti gondolat, a nyelvi-etnikai összetartozás eszménye. Ami néhány kurta évtized során összezúzza majd a rendi kereteket, s a nemzet alkotóelemévé teszi a még jogfosztott osztályokat.

         De akkor - 1791-ben - még nemigen jutottak szóhoz, akik értelemszerűen József reformjai, a polgárság és parasztság fölemelése mellett kellett volna álljanak. A városi polgárság nem tudta hol a helye: a parasztság, a nagy vesztes, mélyen hallgatott.

         1789 és 1791 közt, mikor a tizenhárom észak-amerikai gyarmat alkotmányos formába öntve megfogalmazta önmaga nemzetvoltát, s megalkotta valamennyi polgára individuális emberi jogainak biztosítékát, Európa középső és keleti felén elszakadt egymástól a nemzeti és polgári lét követelése - a királyával előjogai és nemzetisége védelmében szembeszegülő alattvaló még fél évszázadot kellett, hogy várakozzék, amíg a történelem ezen a tájon is napirendre tűzi a mindenki emberi jogainak követelését, s amíg a haza eszménye mellé fölzárkózik a haladás is. Igaz, mikor ez bekövetkezett - 1848 utolsó forradalma során - a Kossuth vezette Magyarország a végsőkig védelmezte mind a kettőt, s míg csak le nem taposta - akkor - a cári önkény. Hogy az ország egy újabb évszázad múltán újra nekirugaszkodjék, s újra vereséget szenvedjen, ugyanattól az immár vörösre festett hatalomtól, de megindítson - 1956-ban - egy világraszóló, s azóta beteljesedő, s talán egész Európa sorsát mélyen befolyásoló, egységét elősegítő történelmi folyamatot, 1990-ben megalkossa az új Magyar Köztársaság valamennyi polgárának emberi jogait biztosító alkotmányát. Amely - mint az Önöké - immár a polgár és nem az alattvaló szellemének nyomát viseli.

         Sorsomnak - s életkoromnak - hála, e folyamat utolsó fél évszázadának részint nyitott szemű tanúja, részint cselekvő részese lehettem. Így, kellő összehasonlítási alap birtokában, nagyonis méltányolni tudom azt a módot, azt a kései és külső szemlélő számára már-már mérnöki kiszámítottságnak tetsző biztonságot, ahogyan a szabadságát forradalom és szabadságharc útján kiharcoló tizenhárom gyarmat vezetői győzelmüket követőleg levonják a józan következtetéseket, s felmérve kollektív és egyéni szabadságjogaiknak az uralkodó kezétől elszenvedett sérelmeit, Függetlenségi Nyilatkozatuk alapjául a kor legmodernebb, s mint azóta bőven bebizonyosodott, legidőtállóbb, ha épp nem örökké érvényes eszményét, az embernek az életre, a szabadságra és a boldogulásra való elidegeníthetetlen jogát teszik. S ebből vezetik le egy olyan kormányzat szükségességét, amely hatalmát a kormányzottak egyetértéséből meríti, s amelynek elsődleges kötelessége épp e polgári - emberi - jogok védelme.

         Nem kétséges: a Függetlenségi Nyilatkozat eszmei alapja megegyezik a francia forradalom eszmei alapjával. De ez már nem a szabadságért küzdő polgár pátoszát, hanem a szabadságát kivívott polgár nyugodt magabiztosságát tükrözi. Azét a polgáremberét, aki a dolga végeztével fölméri gyakorlati tennivalóit. A tizenhárom egyenrangú állam képviselői felismerik az önállóság és az együttműködés egyidejű fontosságát. Mikor a Függetlenségi Nyilatkozatot megfogalmazzák, azt valószínűleg tizenhárom új - igaz: egyesült - állam, s nem egy új nemzet születési anyakönyvi kivonatának tekintik. Tizenhárom olyan államénak, amelyik tudja a maga dolgát, teszi a maga dolgát, de köszöni, nem tart igényt rá, hogy abba bárki is beleszóljon. Mert abból bőven elege van. Mind a tizenhárom amolyan polgárféle maga is: tizenharmadmagával egyetlen és egyenjogú tagja egy szabad államszövetségnek. Előjogot nem igényel, központi kormánynak nem alattvalója, mindnek joga van a maga másságára. Az ezt követő munka, a Konföderációs Cikkelyek kidolgozása, az első és második General Congress műve, már érezhetőleg afféle nemszeretem feladat volt mind a tizenhárom állam számára - mindaddig, amíg körmükre nem égett, mert az államok parancsoló uniója, valami központi kormányzat létrehozatala nem volt tovább halasztható, ha nem akarták, hogy az újonnan létrehozott államalakulat, az Egyesült Államok összeomoljon. A Konföderációs Cikkelyek alapján létrejött Konföderációs Kongresszus - ami már emlékeztetett egy korszerű államszövetség központi törvényhozó és kormányszervéhez - az ország talán legfontosabb alapkérdését, a jövendő területgyarapodásét mindenesetre pompásan megoldotta - a fiatal állam vezetői gyors és pragmatikus, kompromisszumkész gondolkodásmódjának ékes bizonyítékául. De e cikkelyek alapján nem sikerült megbirkóznia a jelen égető kérdéseivel - azokat érezhetőleg csak szilárd alkotmány, erős központi kormány oldhatta meg. 1787-ben tehát maga a Kongresszus kérte fel a tagországokat, hogy küldjék el delegátusaikat Philadelphiába, a Konföderációs Cikkelyek megváltoztatására. Itt, Philadelphiában, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés néhány hónap leforgása alatt világraszóló jelentőségű munkát végzett: megalkotta az Egyesült Államok - és a világ - első írott alkotmányát, amely alapelveit tekintve azóta is minden korszerű alkotmány modelljéül szolgál, s az időközben fölmerült igényekhez alkalmazkodva a szükséges kiegészítések révén azóta is kifogástalanul betölti hivatását. Ratifikációja tovább tartott, mint a megalkotása - utolsóként Rhode Island fogadta el 1790-ben.

         Az Alkotmányból, amely mintaszerűen körvonalazta a Kongresszus és a Szenátus jogait és kötelezettségeit, a törvényalkotás módszerét, a központi kormány és az államok jogkörét és kötelezettségeit, a végrehajtó hatalom - az elnök és az alelnök - jogkörét, felelősségét és választását, az Egyesült Államok bírói hatalmának szerkezetét, az államok egymás közti kapcsolatát, szinte semmi ki nem maradt, még a jövőben szükségessé váló esetleges kiegészítések módjáról is intézkedik. Jellemzője federális szerkezete, a szövetségi kormány, az állami kormányzatok és a helyi önkormányzatok jogkörének és felelősségének pontos és arányos megosztása, a törvényhozó, végrehajtó és bírói jogkör gondos egyensúlya és ellensúlya, amely lehetőséget ad rá, hogy minden kérdés a súlyának megfelelő szinten intéződjék, mert eldöntéséhez, a döntés végrehajtásához a kellő szinten rendelkezésre állnak a hatalmi és anyagi eszközök. A jogállamiságot - az alkotmányos kormányzást - az alkotmányba beépített hatalmi korlátok garantálják. Az ország nyugalmának megőrzése, a külső ellenséggel szemben a közös védekezés kötelezettsége nem új elem, de az általános jólét megőrzésének és előmozdításának, a szociális biztonságnak alkotmányba foglalt igénye - tudtommal - egyedülálló újdonságot jelent.

         Szövege jogi remekmű: arányos, kiegyensúlyozott, félreérthetetlenül pontos - és ami ennél is fontosabb - még abban a tekintetben is félremagyarázhatatlan, hogy a jövendőbeli, előre nem látható igények esetén meddig és milyen irányban tágítható.

         Színvonalát épp az első tíz kiegészítés, az úgynevezett Bill of Rights bizonyítja: hiszen szövegmódosítás nélkül volt kiegészíthető tíz, taxatíve felsorolt, más-más gyakorlati szempontból fontos és pontosan definiált emberi szabadságjoggal. Amelyek definíciója - kivált a lelkiismereti, szólás- és sajtó-, valamint a gyülekezési szabadságéi - külön-külön mind kitűnően sikerült.

         Aki valaha is végighallgatott - vagy éppenséggel végigküzdött - egy olyan horderejű parlamenti csatát, amekkora a Bill of Rights elfogadása és megszövegezése volt, tudja jól, hogy egy ilyen vita során hányféle nézet és érdek, kimondatlan szempont, személyes ellenszenv és rokonszenv fogalmazódik meg, pro vagy kontra érvek formájában. S hogy Isten csudája, ha végül mindebből épkézláb szöveg kerekedik. Épkézláb - mondom -, s nem tíz ilyen szikrázóan tökéletes kis meghatározás, mint James Madison Bill of Rightséé. Ehhez olyan embernek kell - olyan harcedzett parlamenti rókának - a kezében tartania a vita gyeplőjét, olyan meggyőző és hiteles személyiségnek, olyan ragyogó vitatkozónak, kompromisszumokra mindig kész, beretvaéles gondolkodónak, mint James Madison, az Egyesült Államok hajdani, negyedik elnöke volt.

         S mielőtt a tizennyolcadik század utolsó évtizedében élt amerikai polgároknak adóznánk hálával önérdeküket fölismerő bölcsességükért, józan gyakorlatiasságukért és szilárd elvhűségükért, amivel a világot - s benne bennünket, magyarokat is - megajándékoztak e modellértékű jogi remekkel, az Egyesült Államok Alkotmányával, és annak első tíz kiegészítésével, köszönjük meg James Madisonnak, láthatatlan házigazdánknak, hogy ma együtt lehetünk itt, gondolatban, az ő vendégeiként, s hogy jó előre gondoskodott számunkra méltó szellemi táplálékról.

Elhangzott: a Virginia Egyetemen az Amerikai Egyesült Államokban tett látogatás során, 1990. szeptember 17-én