Rainer M. János beszéde

Göncz Árpád és 1956

Fotó: Vajda József, Népszava

Ötvenkilenc évvel ezelőtt ezekben a napokban, ezen a helyen letartóztattak egy harmincnégy éves, négygyermekes agrármérnököt. Hamarosan közölték vele, hogy a Népköztársaság államrendje elleni szervezkedés kezdeményezésével és vezetésével vádolják. Azokban az években nem létezett büntető törvénykönyv, a Büntetőjogi Szabályok Hivatalos Összeállítása (BHÖ) pótolta, amelynek 1. paragrafusának 1. bekezdése határozta meg ezt a „cselekményt”. Azt is, hogy 1/1. büntetése halál vagy életfogytig tartó börtön.

Az a majd’ hatvan évvel ezelőtti fiatalember addig már annyi mindent élt át, hogy az még azokban, a meglehetősen mozgalmas időkben is, még Magyarországon is ritkaságszámba ment. Szerzett jogi diplomát, volt hivatalnok, fegyveres antináci ellenálló, hegesztő és segédmunkás, Teleki Pál-munkaközösségi tag és a Kisgazdapárt parlamenti titkára, a párt vezetőjének, Kovács Bélának jobbkeze, a Katpol és a ÁVÓ foglya, segédmunkás, sáncolási csoportvezető, levelező agráregyetemista és Petőfi köri szónok. Hatvan évvel ezelőtti, 1956-os pozícióját így határozta meg: „Október 23-át ... civilként töltöttem.” Ez körülbelül három napig tartott, aztán következett (megint) a Kisgazdapárt, Parasztszövetség, az egykori politikai mentor, Kovács Béla felhozatala Budapestre, az indiai közvetítők számára egy valóságos forradalmi nagykoalíció megszervezése, Nagy Imre kéziratainak kicsempészése Nyugatra. És még így is akadtak járatlan utak! „Egy más kibontakozást feltételezve, ha akkori magamból indulok ki, valószínűleg beléptem volna a Nagy Imre-féle új Magyar Szocialista Munkáspártba. Egyrészt, mert teljesen őszintén hittem, hogy szocialista kibontakozás kell, másrészt a Kommunista Párt morális hitelvesztésével szemben a Nagy Imre vezette pártnak megvolt a lehetősége ahhoz, hogy fehér lappal induljon.” – mondotta 1985-ben Hegedüs B. Andrásnak életút-interjújában. Később hozzátette: „Ha lesz valamikor öt perc, politikai öt perc Magyarországon, amikor egy formálódó időszakban szükség lesz olyan emberre, aki kommunistával és népivel egyaránt szót tud érteni, és akinek a lapja tiszta, ha kellek, én ott leszek, ha nem kellek, akkor nem.” Lett politikai ötperc, valamikor 1989-ben, csak előtte lett még hat börtönév, fordítás szakmányba, fordítás és írás, beszélgetések – sok, sok minden, amíg az a négygyermekes jogász, agronómus, forradalmár, Göncz Árpád, a harmadik Magyar Köztársaság első elnöke lett. Ez eddig olyan, mint egy mese. Ha ezt Alejo Carpentier írja Haitiról, vagy Gabriel García Márquez  Kolumbiáról, akkor úgy hívjuk: mágikus realizmus. Ha Kafka, Kundera vagy Örkény írja, akkor közép-európai abszurd. A mesékben csodák történnek – ebben is. A hatvan évvel ezelőtti elbukott, meghalt forradalom 1989-ben életre kelt.

1991-ben egy könyv előszavában Göncz Árpád 1956-ot „újkori történelmünk legnagyobb tisztítóviharának, Köztársaságunk léte megteremtőjének” nevezte. Akkor tényleg úgy tűnt: a forradalom története végre elbeszélhető. Hogy a történet megtisztít.

Huszonöt év után elmondható, hogy a jelenkori magyar történelemnek nincs részletesebben feldolgozott eseménye, mint az 1956-os forradalom. Nincs olyan mozzanata a magunk mögött hagyott századnak, amelyről többet írtak volna – legfeljebb az első világháborút és a régi Magyarország történetét lezáró trianoni békeszerződésről vagy a következő világháború végének véres magyar drámájáról. Nincs olyan eseménye a magyar történelemnek, amelyet még ma is ennyire számon tartanának, amit egyáltalán ismernének világszerte.

Huszonöt év múlva az a Magyar Köztársaság, amelyről első elnöke beszélt, nincs többé. 1956 nem vált tisztító viharrá úgy, ahogyan azt Göncz Árpád – Méray Tibor és Aczél Tamás, két egykori kommunistából lett 1956-os forradalmár híres könyvének címét felidézve, érvényét kiterjesztve – várta. 1956 – mondhatnánk: természetesen – olyan lett, amilyen a mai Magyarország. Ellentmondásos, olykor zűrzavaros történetek sorozata, ádázul egymásnak feszülő értelmezésekkel és homlokegyenest eltérő tulajdonított jelentésekkel. Kint, a világban pedig halványuló, még mindig jó emlék rólunk. Emlék, melynek a mai Magyarország valósága mindegyre ellentmond. Amit ezért mind nehezebb megérteni. Emlék, ami most múlik, pontosan.

Az emlékképen Magyarország arca körülbelül ötven éven át az 1956-os Budapest arca volt. Az 1989-es Harmadik Magyar Köztársaság arca első elnökének arca volt. De ez a kép emlék, a múlté. Kedves Barátaim, Göncz Árpád elment. Számomra, számunkra ő testesítette meg leginkább azt, ami a magyar demokrácia lehetett volna 1989 után. Lehetett volna, mégsem az lett – de ez nem rajta múlt. Ő megtette, amit tehetett, még az arcát is odaadta az országának, a köztársaságának.

Az emléktáblák, emlékhelyek a múltba révedés helyei. Mint egy varázstükörben, felidézzük az elmúlt, elhalványult arcokat. Ha itt is így teszünk, nehéz lesz Göncz Árpád szemébe nézni. Szelíden mosolyog majd a szeme, mint majd’ mindig – de akkor is nehéz lesz. Mert halk, kicsit rekedt hangján azt kérdezi tőlünk, és másoktól, de még saját magától is, hogy miért van az ország mai arcán 1956 szabadság-ünnepe helyett szögesdrót-kerítés? Mit keresnek ott pusztuló falvak? Mit keres ott politikai és művészi giccs? Miért látjuk rajta új önkényurak zavart és önelégült vigyorát? Vajon már a mi arcunk is ilyen, csak ez látható rajta? Mit tettünk, hogy ilyen lett? Mit teszünk, hogy ne ilyen legyen? Göncz Árpád elment, jó lélekkel emlékezünk rá. A kérdéseket itt hagyta, ő már nem segít nekünk megválaszolni őket. Ő megtette, amit tehetett. A többi, a válasz, ha van, itt maradt – az a mi dolgunk, leányaié és fiaié, leányainké és fiainké.

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.