Első szavam a köszöneté

Elhangzott: az első köztársasági elnökké választás alkalmából az
Országgyűlésben, 1990. augusztus 3-án

Engedjék meg, hogy első szavam a köszönet szava legyen: jóleső érzés, hogy a Ház valamennyi pártja s a függetlenek csoportja egyaránt egyetértett jelölésemmel, hiszen ők - a szabad választások egyértelmű tanúsága szerint - a magyar nép túlnyomó többségét képviselik, s így joggal tekinthetem magam nem csupán az ország háza, hanem az ország közös választottjának. Meglehet, ennek ékesebb kifejezése lett volna, ha magának a népnek a színe előtt mérettem volna meg, mégis úgy érzem, hogy az elnöki hivatal aligha bírt volna el - tekintélyének súlyos csorbulása nélkül - még több havi ideiglenességet. Az ország politikai stabilitása sínylette volna meg.

         De engedjék meg, hogy azt is kijelentsem: tudom, hogy ez a jelölés - bármily egyhangú is - nem annyira nekem, mint a legújabb kori történelmünk azon személyeinek szól, akiknek életem során munkatársa, némelyiküknek rabtársa voltam, akiknek a neve politikuslétem állomásait jelzi, s akiket - ha élnének - mint magamnál méltóbbakat, szívesen látnék az új Magyar Köztársaság elnöki székében. A magyar nemzet függetlenségének olyan védelmezőit, mint a vértanúhalált halt Bajcsy-Zsilinszky Endrét, a Magyar Diákok Szabadságfrontjának vezetőjét, a Parasztszövetség igazgatóját, a Margit körúton megkínzott Kiss Sándort, vagy a Független Kisgazdapárt egykori főtitkárát, az elhurcolt s Vorkutában hosszú éveket raboskodó Kovács Bélát, mint Nagy Imrét, ötvenhat mártír-miniszterelnökét, mint Bibó István, akiben a legnemesebb demokratikus eszmék, a keresztényi türelem és hazaszeretet, a citoyen függetlenség öltött testet. Mint Donáth Ferencet, a haláláig fáradhatatlan hídverőt, a Márciusi Front legjobb hagyományainak örökösét. Vagy mint az ellenállás nemzeti függetlenségünkért életüket áldozó kommunista és nem kommunista résztvevőit, ötvenhat utcai harcokban vérüket ontó, életüket bitófán végző Angyal Istvánjait, Bárány Jánosait.

         Talán ez a névsor, egykori tanítómestereim, bajtársaim és barátaim névsora bizonyítja, hogy nem vagyok, nem lehetek pártok, pártérdekek szolgája - világéletemben, pártban és párton kívül, a nemzet függetlenségét, a szabad gondolatot, szabad szót, a szabad hazában szabad hit gondolatát, a társadalmi igazság emberi jogokban kiteljesedő, megkülönböztetést és kirekesztést el nem ismerő védelmét szolgáltam és fogom szolgálni. A pártvitákban is érlelődő magyar demokráciát. A jövőt. Azt a jövőt, amit a két győztes és győzelme teljében eltaposott magyar forradalom, 1848 jobbágyfelszabadító és 1956 munkásfelszabadító szabadságharca jelöl, azt a demokráciát, aminek teljes megvalósításával még mindig adósok vagyunk.

         Életem ugyancsak kacskaringós pályáján az a szerencse jutott osztályrészemül, hogy élvén-élve ismerhettem meg a munkássorsot, a paraszti sorsot, a szabad értelmiségi sorsát. Nem vagyok hát alkalmas rá, hogy szűk osztályérdekek kovácsa legyek. Ha szolgálni kívánok valakit, azokat szolgálom, akiknek szolgálójuk nincsen: a védteleneket. Akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó, akik a versenytársadalom versenyképtelenjei. Akiknek nincs eszközük megvédeni önmagukat. S akik épp ezért leginkább szorulnak védelemre.

         S végezetül hadd mondjam meg Önöknek, hogy nem félek a vitáktól, nem rejtettem eddig sem és nem rejtem ezután sem soha véka alá a véleményem: mert vitában érik az igazság. S mindig is bíztam és bízom az igazság erejében. Mint ahogy bízom abban is, hogy a magyar nép tökéletesen érett a demokráciára: fölismeri és képes megvédeni az érdekét, igazát, s mint ahogy a közelmúltban többször is bebizonyosodott, ítélete biztos, és azt szóval-tettel ki is nyilvánítja. Joggal hiszem hát, hogy jövő, fényes jövő vár rá! Ebben a hitben merem vállalni megtisztelő megbízatásukat, hogy Önökkel együtt a jövő szolgálója legyek.

Tovább az oldalra
Göncz 100